Ez a sorsunk. Az élet nevű játékot, még nem sikerült senkinek sem túlélni, de hogy mikor is jön el az a pillanat, amikor itt kell hagyni e földi világot, (bármi is jöjjön utána) az nem mindegy.
Azért nem mindegy, mert kimondva-kimondatlanul de az idős emberek halálát könnyebben elviseljük, elhisszük, feldolgozzuk.
Viszont mindig felkavarja az emberfiát a váratlan, fiatal, értelmetlen halál. Amikor valaki fiatalon megy el közülünk az sokkal felkavaróbb:
- felkavaróbb a fiatal nemzedék, a haverok, barátok számára, mert most szembesülnek azzal, hogy az ő, a mi életünk is véges. És azzal, hogy a sok-sok közös tervből már nem lesz semmi….
- felkavaróbb a szülőknek, rokonoknak, mert nem ez az élet rendje. A szülőnek nem volna szabad túlélnie gyermekeit. Soha.
- felkavaróbb a rokonoknak, a szülők ismerőseinek, mert belegondolnak abba, hogy mi lett volna, ha az ő gyermekeit siratnánk….
Ezen gondolatok mentén készült legutóbbi munkánk is.
És ha már a megemlékezésnél tartunk, előző munkánk egyike pont mécsestartó volt. Igaz dísznek szántuk, illetve adventi gyertyatartónak, de bármilyen gyertyagyújtásból lehet megemlékezés.
